Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Papszentelés - Cikk

2015.07.13

„Isten tegye teljessé a jót, amit megkezdett benned.”

 

 

Csodás eseménysorozat részesei lehettünk 2015. június 27-én, amikor Somogyváron, a bencés apátságban áldozópappá szentelte Balás Béla megyéspüspök Németh Zsolt kispapunkat. Másnap Tabon a filiák híveivel együtt ünnepeltünk, valamint a Zsolt atyához legközelebb álló paptársakkal, rokonokkal, barátokkal, régi és új ismerősökkel, amikor első szentmiséjét mutatta be a tabi plébániatemplomban. Ahogy Gergő atya fogalmazott, emberemlékezet óta nem adott Tab papot az egyháznak, s ezért ez az ünnep különösen is kiemelkedő volt egyházközségünk számára.

Aki volt már papszentelésen, tudja, hogy különös erőtér, különös energiák vannak jelen ilyenkor. Aki nyílt szívvel érkezik, annak érezhetővé, szinte tapinthatóvá válik az isteni jelenlét, ahogy a bőrünkön könnyedén át- meg átjár rajtunk a Szentlélek. Egyszerre melengető és fázó érzés, egyszerre tör ránk nevethetnék és sírhatnék, egyszerre perdülnénk táncra a bizonyosságtól, s borulnánk földre kicsinységünk tudatában. Ezekből a jelekből számomra egyértelmű, hogy az Úr Jézusnak kedves és fontos dolog történik, hogy Isten tán minden angyala és szentje együtt üdvözli egyházának újonnan felszentelt tagját (jelen esetben Zsolt atya volt az egyetlen felszentelendő áldozópap, mellette egy szertartáspapot szenteltek, aki egy évig diakónusként szolgál még, mielőtt véglegesíti szent esküjét). Zsolt atya szentelése alkalmából számtalan paptárs volt jelen, de természetesen egyházközségünk is szép számmal képviseltette magát, hiszen egy nagyobb és egy kisebb busz, valamint több személyautó indult Tabról és környékéről, hogy együtt ünnepeljünk vele.

A szentbeszédet a nyíltságáért, humoráért és sugárzó személyiségéért méltán közkedvelt Böjte Csaba atya tartotta. Ahogy elmondta, Ferenc pápa 2016-ra meghirdette az irgalmasság évét, és ezzel kapcsolatban arra figyelmeztetett mindenkit, hogy a jézusi példát követve mindannyiunk kötelessége az irgalmasság gyakorlása, a megbocsátás, még a legnehezebbnek tűnő élethelyzetben is. Csakis így válhatunk méltóvá Isten országához, így tehetünk eleget a szeretet parancsának, csakis így küzdhet együtt az élhető életért kis egységként a család, nagyobb egységként pedig a nemzet és minden magyar ember.

A különös helyszín apropóját László napon Szent László királyunk emléknapja adta, hiszen a somogyvári bencés apátságot ő alapította több mint 900 évvel ezelőtt. Talán a hely szelleme, talán az esemény nagyszerűsége, talán a megjelentek őszinte és szeretettel teli jelenléte, talán az Úr Jézus tapintható békéje, vagy talán ez mind-mind együtt különösen is szívet melengető emlékeket mart a szívembe. Jómagam még sosem voltam Somogyváron, ezért önmagában is lenyűgözött az eseményhez rendelt helyszín tökéletessége. Árpád-házi királyaink küzdelme a katolikus egyház megerősítéséért embert és nemzetet próbáló feladat volt a középkorban, de ma sincs ez másképp, hiszen a papi és szerzetesi hivatás mellett egyre kevesebben tudnak elköteleződni. Kevés a pásztor és néha napján a nyáj is szétszéledni látszik. Azt talán tudják, hová tartoznak, de nem haladnak együtt, közösségben; az elkóborolt bárányok pedig könnyebben térnek le az útról, és könnyebben kapják el őket a ragadozók is. Istent szeretni talán könnyűnek tűnik mindenekfelett álló jósága, gondviselő segítő jobbja, a nekünk teremtett világ, az értünk feláldozott Fiú Isten, a szűnni nem akaró testi-lelki ajándékai, a megbocsátó szeretete - és naphosszat sorolhatnám még, hogy miért is. Ám az egyházat oly könnyen bíráljuk, átlépünk kiemelkedően fontos szerepe fölött. Úgy gondoljuk, a hit belőlünk fakad, s mint ilyen, a mi tulajdonunk, saját fennhatóságunk alá tartozik. Ezért aztán mi határozhatjuk meg magunknak a kereteket, a szabályokat, hogy mit akarunk adni Istennek, és mi az, amit megtartunk magunknak, hogy mi fér bele és mi nem fér bele a vallásosságunk általunk felvázolt halmazába. Nincs ez jól! Amit kaptunk, az Istené, kölcsönbe van nálunk és felelősséggel tartozunk érte. Isten azért alapította az egyházunkat, és azért rendelt nekünk papokat, hogy útjelzőként világítva segítsenek bennünket eljutni hozzá. Ahogy a gyermeknek szüksége van szülei segítő korlátaira, úgy a keresztény embernek is szüksége van egyházának szabályaira, melyben feltételeznünk kell a jót, a segítő szándékot. Az emberiség egyik sokak által elismert hibája az ítélkezés, melyet saját magunkon kívül nagy előszeretettel gyakorlunk embertársainkkal szemben, sokszor egyházi vezetőink ellen is. Nekem hinnem kell abban, hogy a felszentelt pap Isten kegyelméből és a Szentlélek erejével megáldva szól hozzám, cselekszik értem és a közösségért.

Ahogy tehát a középkorban küzdött az egyház az elfogadásért, a papok tiszteletéért, a hívekért, úgy kell szinte újra és újra ezeket a csatákat ma is megvívni. Egy ilyen csatában vállalt hadvezéri szerepet Zsolt atya, s nem csak a magam nevében beszélek, ha azt mondom: a tabi egyházközség és a környező fíliák minden jó szándékú híve kíván ezekhez a csatákhoz tökéletes „fegyvereket”, erős akaratot, s elszánt hadsereget a hívek köréből.

A tabi újmisére is sokat készült egyházközségünk, s ennek meg is lett az eredménye. Emelkedett, ünnepélyes hangulatban telt, és szép számmal vettünk részt rajta a gyönyörűen felújított templomunkban. Üdvözlő szavakban sem volt hiány, hiszen a katolikus egyház frissen felszentelt papját nemcsak Gergő atya, hanem Vajda József, az egyháztanács világi elnöke, Schmidt Jenő polgármester, Arató Lóránd evangélikus és Sándor Zoltán református lelkész is köszöntötte. A szentbeszédet dr. Takács Lajos apát, nyugalmazott plébános mondta, aki Zsolt atya életében különösen is fontos szerepet tölt be. Neki köszönhető keresztelése és az, hogy célt, utat mutatott neki, aki a nehéz pillanatokban visszarángatta a neki kijelölt útra. Nem volt egyszerű ez az út Németh Zsolt számára, nem volt göröngyöktől, téves útjelzőktől mentes. Most, mikor egyik fontos célját elérte az életben, hálás szívvel mondott köszönetet a családjának és az őt segítő egyházi személyeknek egyaránt. Az érzékeny fülek a szentmise végén osztott újmisés áldásai közben is érezhették meghatottságát, örömét mondatain, s azoknak, akiknek nem jutott egyenkénti áldás, jutott egy-egy baráti kacsintás, vagy mosoly.

Az áldásról kijövőket a hívek által készített sós és édes sütemények rengetegéből és frissítőkből összeállított agapé várta, s így a templomkert nyugalmában, a máskor egymás mellett csak fejbiccentéssel elrohanók most nyugodt körülmények között válthattak egy-két mondatot. Isten áldja Gergő atyát az odafigyelő szervezésért, s minden imáért, jelenlétért, a híveket is a süteményekért, belefektetett energiáért, minden egyéb szolgálatért.

Írásom címeként azt a mondatot választottam, mely leginkább megragadt bennem a szentelés mozzanatai közül. Egy olyan mondat, melyet a püspök szinte útravalóként, s hiszem, hogy az Úr Jézus kegyelmével ezerszeresen megáldva „olvasott” a szentelendő fejekre: „Isten tegye teljessé a jót, amit megkezdett benned.” Gyönyörű kérés! Egymondatos ima, melynek a mélyére nézve mindannyian önvizsgálatot tarthatunk. Az a jó, melyet mi mindannyian befejezettnek látunk saját életünkben, vajon mikor, hogyan, kitől válik teljessé? Mikor dőlhetünk hátra megnyugodva, mondván, hogy én magam megtettem-e, amit kellett? Állíthatom-e magamról, hogy házasságkötésemmel, Isten színe előtt mondott eskümmel eleget tettem a biztos kapcsolat feltételének? Gyermekeim megkeresztelésével vajon eleget tettem szülői kötelességeimnek, amely az odafigyelő vallásos nevelést kívánja tőlem? Egy pap a szentelését követően elérte a legtöbbet, melyet az Úr kívánhat tőle? Korántsem. Törekednünk kell teljessé tenni a jót, dolgozni kapcsolatainkon, egyengetni gyermekeink útját, segíteni a hozzánk fordulókon. Ehhez több és nagyobb segítséget Istennél senki nem tud adni. Hitünk gyakran csak pislákol, túl gyenge, s ilyenkor nem látjuk azokat az eszközöket, mellyel teljesebbé tehetjük életünket és a ránk bízottak életét. Az ilyen esetekre jobb volna elengedni félelmeinket, és annak az igehelynek az értelmét elfogadni, melyet Zsolt atya magának jelmondatul választott: „Elég neked az én kegyelmem!” (2Kor 2,19).

 

Dicsértessék a Jézus Krisztus!

                                                                                                          Kisné Auffenberg Orsolya