Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


2012.04.29. - Prédikáció - Húsvét 4. vasárnapja

2012.04.29

2012.04.29. - Prédikáció - Húsvét 4. vasárnapja - Hivatások világnapja

Horváth András diakónus

Krisztusban Kedves Testvérek!
Az Egyház hagyományában Húsvét 4. vasárnapját Jó Pásztor vasárnapnak nevezzük. Jézus a mi pásztorunk, aki nevünkön szólít és vezet minket, és aki földi életét is feláldozta értünk. 
Jó pásztor vasárnapon minden évben a papi és szerzetesi hivatásokért imádkozunk – azért, hogy Isten támasszon pásztorokat hívő népe számára. 
Boldog II. János Pál pápa úgy fogalmazott, hogy a papi hivatás egyszerre ajándék és titok. Mit jelent ez? Néha megkérdezik tőlem, miért akartál pap lenni, miért döntöttél így – és erre nehéz jó választ adni. Sok tényezőt fel lehetne sorolni: azért, mert vallásos nevelést kaptam az iskolában, és ez meghatározta a gondolkodásomat; mert szeretném Istent szolgálni a papságommal; szeretnék a hívő nép pásztora lenni, szeretném üdvösségre segíteni a rám bízottakat. És ez mind igaz is – de valahol a papi hivatás mégis titok marad, egyik válasszal sem lehetne pontosan megfogalmazni, hogy „én ezért akarok pap lenni”. 
A hivatás kifejezésben benne van a hív szó. Alapvetően Isten hívásáról, meghívásról van szó, ami az ember életében – ha felismeri ezt a hívást – nagy ajándékká válhat. Ajándék, hogy Isten ilyen nagy feladatot szán nekem, hogy bízik bennem, és hogy meghív az Ő szolgálatára.
Hogyan lehet felismerni ezt a meghívást az életünkben? Saját papi hivatásommal kapcsolatban nagyon kedves számomra Babits Mihály Az elbocsátott vad című verse, amely segítségével - Jelenits István piarista szerzetes atya kommentárjának felhasználásával - a bennem lévő kérdésekre is könnyebben tudok választ adni:
 
 
1. Nem hiszek az Elrendelésben,
mert van szivemben akarat,
s tán ha kezem máskép legyintem,
a világ másfelé halad.
Mégis érzem, valaki néz rám,
visz, őriz, ezer baj között,
de nem hagy nyugton, bajt idéz rám,
mihelyt gőgömben renyhülök.
 
2. Ez a valaki tán az Isten
akitől bujni hasztalan.
Nem hiszek az Elrendelésben,
de van egy erős, ős uram.
Már gyermekül vermébe ejtett
s mint bölcs vadász gyenge vadat,
elbocsátott, de nem felejtett:
szabadon sem vagyok szabad.
 
3. Ily vadra, régi hercegeknek
szokásuk volt, mondják, jelet,
aranyos nyakörvet verettek,
hogy mindég ráismerjenek.
Igy hordom én is titkos örvét
annak aki e rengeteg
ölében elfogott, de önkényt
ujból elveszni engedett.
 
4. Azóta bolygok a viharban
vadmódra - de az ő jele,
erejének bélyege rajtam
hogy ne nyughassam nélküle
s mint szélcibált bogáncs amelyen
a szivárvány lába pihen,
illattal tellik: úgy betelljen
sóvárgással bogáncs-szivem.
 
5. Nem hiszek az Elrendelésben,
mert szabad vagyok: oly szabad,
mint a bolond bogáncs a szélben
vagy vad bozót között a vad.
«Vezessen Hozzád a szabadság!»
igy kérem olykor aki vár,
mert nem annak kell az imádság,
ki Istent megtalálta már.
 
   
Isten minden egyes emberre személyesen gondot visel, az én életemet is számon tartja, és nekem is rendeltetést, küldetést ad. Nagyon sokszor éreztem azt az életem során, hogy az események nem véletlenül történnek velem, hogy van előrehaladás a történések során, amik egy bizonyos – akkoriban még homályosan kivehető – irányba terelgetnek. Tizenkét év piarista diákság után, keresztény nevelést kapva, évek óta kántori szolgálatot teljesítve, katolikus egyetemi hallgatóként mégis úgy éreztem pár évvel ezelőtt, hogy – amint a költő írja – vad módra bolygok a viharban, és nem találom a helyes utat. 
Így visszatekintve azonban azt látom, hogy Isten gondoskodása már az életem elejétől kezdve jelen volt számomra, és talán én is mondhatom, hogy már gyermekül vermébe ejtett engem az Isten. Mennyi minden volt az eddigi életemben, amik terelgettek az úton. Édesanyám imádságai, hogy szüleim kisgyermekként a Piarista Iskolába írattak, biztosítva ezzel a vallásos nevelésemet, hogy voltak olyan papjaink Nagykanizsán, akikre felnézhettem, akik miatt gyerekként szívesen jártam szentmisére, hogy orgonálni tanulhattam, és a zenével szolgálhattam Istent és a keresztény népet… Ezek mind ajándékok voltak számomra, és ha akkoriban nem is nagyon gondoltam papi hivatásra, ezek az események mégiscsak mind ebbe az irányba vezettek. 
Érettségi után nem jelentkeztem rögtön papnak, és bár teológiát kezdtem tanulni, csak négy évvel később lettem kispap. Olyan különös az Isten logikája, ha az elhangzott Babits vers alapján nézzük… Vermébe ejtett az Isten, aranyos nyakörvet veretett rám, erejének bélyege rajtam – mégis szabadon bocsát. Isten nem kényszerített a papságra, nem alkalmazott erőszakot, mégis: „Mint bölcs vadász gyenge vadat, elbocsátott, de nem felejtett, szabadon sem vagyok szabad.”
Mindenkit vermébe ejt az Isten, utána elbocsát, hogy járjuk az utunkat – mégis terelget minket, hogy azon az úton haladjunk végig, amelyet az ő szent akarata szerint számunkra a leghelyesebb útnak kijelölt. És akkor a papsággal kapcsolatban felmerülhet a kérdés, hogyha Isten kijelölte nekem az utat, akkor lett volna más választásom? 
Isten szabad akaratot adott az embernek, így van szabadságunk arra is, hogy Isten hívására nemet mondjunk. De abban biztosak lehetünk, hogy Isten a legjobbat akarja nekünk, és nem azért hív meg egy életútra, hogy beszűküljenek a lehetőségeink, hanem mert szeret minket. Azért jelöl ki nekünk utat az életben, hogy azon az úton járva a legjobbat hozzuk ki magunkból, hogy a saját erőinket mások javára tudjuk kibontakoztatni, és amely úton végigjárva eljussunk az örök életre, és másokat is elvezessünk Istenhez.
Isten meghívott a papi szolgálatra – amikor a papsággal kapcsolatban döntésről beszélünk, az csakis a meghívás és válaszadás dimenziójában értelmezhető. A hivatás választása nemcsak az ember döntése, mert Isten az, aki a hivatást adja, Ő az, aki meghív – ugyanakkor mégsem elhanyagolható a választás, döntés motívuma. 
Barsi Balázs atya írja egyik elmélkedésében, hogy amikor az ember döntést hoz, választani kell akár két olyan pozitív dolog közül, amelyek megfelelnek az evangélium szellemének és követelményeinek, akkor egy kicsit mindig megtapasztaljuk a földi életünk szegénységét. Érezzük azt, hogy az ember tekintete a világ teljességére nyitott, hogy szeretnénk az egészet birtokolni, nekünk az egészből mégis csak egy rész jut, a többiről pedig lemondunk. Kénytelen vagyok tudomásul venni, hogy egyszerre nem csinálhatok két dolgot, egyszerre nem utazhatom el két helyre, nem lehetek két asszonynak a férje, nem lehetek két szerzetesrendnek a tagja, nem lehetek egyszerre pap és családapa. A világ egészéből egy részt kell kiválasztanom, és erre a döntésre, erre az egy részre tudom feltenni az egyetlen életemet, és így élhetek teljes, Istennek adott életet. 
És ez valóban teljes élet, hiszen ha az ember az egészből tud egy részt választani, és ott teljes erővel helytáll, akkor végső soron mégis a teljességet fogja elnyerni. Egy édesanya mennyi mindenről lemond: nem tud nagy karriert befutni, nem fogja beutazni a világot, nem lesz kényelmes az élete – de azzal, hogy saját gyermekeit szereti, féltő gonddal óvja, táplálja, neveli őket, sokkal többet nyer vissza abból, amit elvesztett. Ugyanígy a papi hivatásban, saját papi hivatásomban is sok más kapu bezárul előttem, nem lehet az enyém a világ egésze. Mégis azzal, hogy ezt a részt választottam, teljes életet élhetek, és abban kell a legtöbbet nyújtanom, amire meghívást kaptam, és amit elfogadtam, hogy nekem ez az utam.  
Egyik atya mondta egyszer, hogy aki papságra adja a fejét, annak az életére nem lehet B terv. Úgy nem lehet belevágni, hogy „megpróbálom, aztán majd ha nem jön össze, legfeljebb lesz egy másik diplomás állásom.” Amikor az ember elköteleződik, akár papságban, akár a házasság szentségében, meg kell lennie benne annak a lelkületnek, hogy „egy életem, egy halálom”, bármi történjék is, én ebben a hivatásomban ki fogok tartani. 
És a döntést meg kell hozni, mert ha csak halogatom, ha mindig csak egyenlő súlyú érveket hozok fel, ha nem tudok az élet teljességéből egy részt választani, akkor az évek elmúlnak, és az ember nem csak arról a részről marad le, amit választhatott volna, hanem lemarad az egészről is.
A diakónus-szentelésem előtt jelmondatot kellett választanom, és én a 103. zsoltár egy versét választottam: Áldjad, lelkem, az Urat, és ne feledd, mennyi jót tett veled! Úgy érzem, van miért hálát adnom, mert Isten valóban sok jót tett velem. Hálás vagyok azért, hogy már gyermekként vermébe ejtett az Isten: hogy keresztény szellemben neveltek, és így megkaptam az alapokat, hogy egyszer pap lehessen belőlem. Hálát adok azért, hogy meghallottam Isten hívását, és erőt is adott ahhoz, hogy igent mondjak erre a hívásra. Hálás vagyok a szüleimért, hogy mindig szerettek, és hogy felneveltek, és azért is, hogy a papi hivatásomban is mellettem állnak és segítenek. 
És most már – két hónappal a papszentelésem előtt – egy újabb fontos szempont is szerepet játszik az életemben. Hálás vagyok azért, hogy itt lehetek a tabi plébánián. Az elmúlt években is voltam hivatás-vasárnapon tanúságot tenni, de egész más így megélni a saját hivatásomat, 9 hónap plébániai szolgálat után, mint amikor még papnevelő intézetben éltem. Nagyon sok tapasztalatot szereztem, jelen lehetek az emberek hétköznapjaiban és ünnepein – jobban átlátom, hogyan is néz ki egy plébánia élete, és hogy mire számíthatok majd papként. Nagyon sokat segít a hívek szeretete, hogy azt érezhetem, engem itt befogadtak, és ez megerősít abban, hogy helyesen válaszoltam arra a hívásra, amit a szívemben hallottam. 
Kérem a Kedves Híveket, továbbra is segítsenek imádságaikkal, hogy Isten beteljesítse azt a jót, amit megkezdett bennem, hogy jó pap, jó pásztor legyen belőlem. És adja Isten, hogy mindannyian azon az úton haladjunk, amit Ő szánt nekünk, hogy földi hivatásunkat az Úr hívására válaszolva teljesíteni tudjuk, és így jussunk el az út végén Teremtőnk színe elé. Amen