Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Csillag - Vízkereszt - 2012.01.08.

2012.01.08

2012.01.08.---vizkereszt.jpg

"Csillag vagyok a betlehemi barlangistálló felett. Csak egy csillag vagyok a sok közül, de egy időre én voltam a legfontosabb! Láttam messzi földről utánam jönni a napkeleti bölcseket és a szomszédos legelőkről körém gyűlő pásztorokat. Titok vagyok az égi világból. Nélkülem, talán másképp történt volna a történelem legnagyobb eseménye. Boldog vagyok, hogy tisztaságommal, rövid ragyogásommal még részese lehettem a betlehemi csodának. Aztán kihunyt ez a csillag, már nem volt fontos a továbbiakban, ahogy minden elmúlik ebből a világból. Még ti is! De megkérdezem, ti ragyogtatok-e, szolgáltatok-e Istennek, mielőtt eltűntök a világból?"

(Csillag - A Szent Gellért Római Katolikus Általános Iskola diákjainak betlehemes műsorából.)

 

Máté evangélista és az egyházatyák a bölcsek imádását úgy magyarázzák, hogy az egész világ tudósai és bölcsei Krisztushoz jönnek hódolni, és ajándékokat hoznak neki. Bármikor, bármit gyűjtöttek össze az emberek tudásban és tapasztalatban, az az isteni Gyermek imádásához vezet. Máté evangélistának ez a tanítása nagyon is aktuális a mai korban, és nagyon is jól fejezi ki számunkra azt az irányvonalat is, amely előttünk kell, hogy legyen. Teljesen mindegy, hol és hogyan kutat az ember, milyen tapasztalatokat gyűjt csillagászatban vagy álomfejtésben, varázslatban vagy ezoterikus gyakorlatokban (amiknek az a veszélye is megvan, hiszen sokszor az embert állítja a középpontba és nem az Istent keresi az ember életében), mégis mindenben az isteni Gyermek, az Isten utáni vágyunk rejtőzik, aki a megtestesülés által láthatóvá lett. A Teremtő a teremtményben így láthatóvá válik, ha az ember valóban őt keresi.

  Krisztus születésében Isten valóban az evilágiban, testben, emberben nyilatkoztatta ki magát. De a bölcsek mégiscsak Krisztushoz jönnek, ha útnak indulnak, és felhagynak azzal, hogy Istent mágikus gyakorlatokkal ragadják meg. Hosszú utat kell megtenniük, minden tudást maguk mögött kell hagyniuk és csodálva leborulniuk Isten titka előtt, mely Mária gyermekében felragyogott.

A bölcsek nagyon szépen megmutatják, hogy mit is jelent tulajdonképpen az imádás maga. Megszemélyesítik, akármilyen kornak a művészetét szemléljük, hogy különböző népből és nemzetből érkeznek ők, de mind azt jelenítik meg, hogy minden nép, minden nemzet meghajol Jézus Istensége előtt, leborulva imádják a mindenható Istent. Felfedezik benne, azt, akit eddig mindenféle fajta módon téves úton, ill. nem tökéletes úton kerestek.

Isten nagyságát nem mindenki tudja elfogadni, nem mindenki tudja befogadni, a mai korban is erre számtalan példa van. Hogy milyen gonosz Isten az, aki hódolatot kér minden alattvalójától. Ezek torzképet hordoznak magukban Istenről. Nem gondolnak arra, hogy az egészséges lelkületű ember őszintén, spontánul értékeli az igazi nagyságot. És a legnagyobb érték előtti hódolatot nevezzük imádásnak. Az imádás az az egyedül csak Istent megillető belső és külső tisztelet, amivel az értelmes teremtmény elismeri Isten abszolút fensőbbségét, egyedüliségét és a tőle való teljes függést. Ahol igazi értéket találunk, ott akaratlanul is elismerjük azt. Istent imádni tehát annyit jelent, mint felismerni a természet mögött a Teremtőt és elismerni, hogy Ő a legnagyobb érték. Minden érték foglalata és forrása. Az ép érzékű emberből önkéntelenül tör fel a hódolat a Végtelen Igazság, a Határtalan Jóság, az Örök Szépség és a Mérhetetlen Tökéletesség felé. Ez a spontán hódolat: ez az imádás!
Saját magunknak is így kell leborulnunk Isten nagysága előtt, amely Jézus Krisztusban megjelent számunkra.