Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Évközi 31. vasárnap - prédikáció

2012.11.04

Évközi 31. vasárnap - prédikáció - Horváth Tamás atya

Krisztusban kedves Testvérek!

Melyik a legfőbb parancsolat? Mit tartunk mi mindenekfelett betartandó előírásnak saját életünkben?

Ezt a kérdést először saját környezetében, a most hallott evangéliumi szakaszban kell megértenünk, megvizsgálnunk. Ezután viszont fontos, hogy saját életünkre is lefordítsuk, és keressük annak „Fő”-ségét, elsőségét, fontosságát, megélésének lehetőségét.

Jézus válaszát az írástudó feltett kérdésére, mi egy szóval szoktuk megfogalmazni: Ez a Főparancs. Mindeneket átható, és összefoglaló erkölcsi, hívő magatartási előírás az Istent kereső, megtaláló, és az Ő szeretetét viszonozni akaró keresztény számára.

Tehát a főparancs az erkölcsi törvényeket magában foglaló alaptörvény. Ószövetségi története Izrael népének vallási, törvényi előírásaiban gyökerezik. Izraelben a babiloni fogságtól kezdődően megsokasodtak az erkölcsi és tisztasági előírások, hogy a zsidók pogány környezetben is hűségesek maradhassanak a Tórához, a Mózesnek tulajdonított ószövetségi első öt könyv tanításához, amit egységesen törvénynek hívtak. Jézus korában a talmudista hagyomány 248 parancsolatot és 365 tilalmat tartott számon. Ez összesen 613 törvény. Az írástudók szerint ezeket mindet meg kell tartani. A rabbik között eltérő vélemények voltak a főparancs kérdésében. A hivatalos zsidóság elhatárolta magát a főparancs keresésétől, a törvénytudók viszont Jézusnak föltették a kérdést, hogy próbára tegyék: „Mester, melyik a főparancs a törvényben?” Jézus az ószövetségi írásokat forrásul véve (a MTörv 6,5 és a Lev 19,18 összekapcsolásával) válaszolt: „Szeresd Uradat Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből. Ez a legnagyobb, az első parancs. A második hasonló hozzá: Szeresd felebarátodat, mint önmagadat. Válaszában Jézus nem száll vitába a zsidók elképzeléseivel, hanem az Ószövetségből idézi az alappilléreket, és ezzel kinyilatkoztatja a szeretet alaptörvényét. (vö.: Magyar Katolikus Lexikon - Főparancs)

Láthatjuk tehát, hogy Jézus nem a konfliktust keresi, habár az írástudókat, rabbikat nyilván mondhatjuk az ő ellenségeinek, hiszen ahogy Márk is fogalmazza: próbára akarják tenni.

Szeretetről beszélve sok emberrel találunk közös pontot életünkben. Ha valaki nyitott a másik ember irányába, ha le tud mondani mások javára önmaga belső - sokszor önző - vágyairól, akkor már beszélhetünk a szeretet egy formájáról. Ezáltal tarthatjuk azt az embert korrektnek, jónak. Így ő a mi szemünkben jó ember lehet.

A főparancs mély értelme alapján kereszténynek lenni viszont többet jelent, mint hogy csak egy korrekt, parancsok szerinti, szabályokat betartó életet éljünk. Keresztényként egy élő kapcsolatot alakíthatunk ki Krisztussal. A keresztény mélyen és személyesen kapcsolódik Urához, és együtt járja vele azt az utat, amely az igazi Életre vezeti el. (Vö.: YouCat 348)

Nekünk is vannak szabályaink, előírásaink, akár az utakon közlekedünk, vezetünk, akár a saját munkahelyi előírásainkra gondolunk, vagy saját családunk írott, íratlan háztartási szabályait, megszokásait nézzük. Mind-mind meghatároznak minket. Mégis, ha ezek a szabályok, előírások kiüresedetten betartandó dolgokká válnak, melyekből hiányzik az azokat átszövő Istenből forrásozó szeretet, akkor ezek megölik, szétrombolhatják a kapcsolatainkat. Házasságban is a szeretet címszava alatt tehetjük egymás iránti „kötelezettségeinket”, de ha ezek udvariaskodássá, ill. korrektség adagolássá válnak akkor a szeretet léte a keretek megtartása mellett megkérdőjeleződik.

Visszatérve a főparancs tanításához: Három részre oszthatnánk, Isten-, Magam-, Embertárs-szeretete. Mégis azt kell, hogy mondjuk, nincs három szeretet. Nincs egy külön emberi, felebaráti szeretet, ami a testvérünknek szól, egy Istennek szóló szeretet, és egy szeretet, ami önmagunkra irányul, önmagunknak szól. Tulajdonképpen egyetlen szeretet létezik. Az Isten szeretete. Ő a szeretet és az ő szeretete ajándékozott meg minket szeretettel. Egyetlenegy szeretet létezik, csak három vonatkozása van. Akármikor, akármerre irányul, mindig az Isten szeretetéről van szó. Mert ha ez a szeretet önmagad felé irányul, akkor is az Istent szereted, mert Isten ajándéka vagy, ha nem is tudod ezt. Ha magad felé irányul a szeretet az elfogadásban, a hálában, akkor Isten felé irányul a szereteted, mert hálás vagy Istennek az ajándékért. Ha a testvéred felé irányul ez a szeretet, akkor is Istenre irányul, mert Isten azt mondta Fiában, Jézus Krisztusban, hogy amit egynek tettetek, azt nekem tettétek (vö. Mt 25,40) vagy nem tettétek (vö. Mt 25,45). Tehát az a szeretet, amit tőle kaptál, tulajdonképpen Jézusra és Istenre irányul akkor, amikor a felebarátodat szereted és szolgálod. Mindig Isten szeretete működik bennünk, és Isten szeretete tölt el bennünket. (Vö.: Varga László - Főparancs)

Nem választhatjuk ketté, sem három részre ezt a szent-szeretet-egységet. Megélésénél is erre kell törekedni, hogy megtehetek én mindent a másik emberért, de ha abból hiányzik az Isteni jelenlét kiüresedik és tökéletlen marad. Szerethetem Istent, mint „jó keresztény”, imádsággal, böjttel „templom-látogatással”, ha a gyakorlatban a felebarátom irányába nem mutatok ebből a szeretetből semmit sem, akkor is megtörtté válik. Isten, magam, embertársam szeretete egyként kell egységet képeznie bennem.

A szeretet főparancsa tehát nem kényszeredet törvénybetartókká tesz bennünket, hanem Isten szeretet-szabadságban élő cselekvő embereivé formál minket. Istent mindenekfelett valónak elismerve, szeretetét mindennél fontosabbnak tartva élhetünk a mellettünk élőkkel közösségben, és ezáltal Istennel egységben.

Kérjük az isteni kegyelmet, hogy az Ő szeretet-jelenlétének főségét életünkben felismerjük, és csakis aszerint alakítsuk életünket.

Ámen.